Az 1977-es Eurovíziós Dalfesztivál volt a huszonkettedik Eurovíziós Dalfesztivál, melynek az Egyesült Királyság fővárosa, London adott otthont. A helyszín a londoni Wembley Konferencia Központ volt.

A résztvevők

Egy év kihagyás után visszatért Svédország.
Sokáig úgy tűnt, hogy Tunézia lesz a verseny első afrikai résztvevője, ám néhány héttel a verseny előtt visszaléptek. Ha részt vettek volna, a fellépési sorrendben a negyedikek lettek volna. Nem vett részt Jugoszlávia sem, így összesen 18 dal versenyzett.
Másodszor vett részt a versenyen a monacói Michèle Torr (1966-ban Luxemburgot képviselte), az osztrák Beatrix Neundlinger (1972 után), a portugál Fernando Tordo és Paulo de Carvalho (1973, illetve 1974 után), az ír The Swarbriggs együttes (1975 után) és az izraeli Ilanit, aki az 1973-as Eurovíziós Dalfesztiválon debütáló ország első indulója volt. Ugyancsak másodszor szerepelt a belga együttes három női tagja, akik 1970-ben Hollandiát képviselték.

A verseny

Először – és eddig utoljára – fordult elő, hogy a versenyt el kellett halasztani. Az eredetileg április 2-ára tervezett verseny idején a BBC dolgozói sztrájkoltak. A versenyt egy hónappal később, május 7-én tartották meg.
Ismét érvénybe léptették az 1973-as Eurovíziós Dalfesztiválon eltörölt nyelvhasználatot korlátozó szabályt. Tehát minden résztvevő országnak a hivatalos nyelveinek egyikén kellett énekelnie. Belgium és Németország ebben az évben mentesült e szabály alól, mivel már a szabálymódosítás előtt kiválasztották indulójukat.
Az ebben az évben használt pontozótábla volt az első, melyen az egyes országok zászlajai is helyet kaptak. Az 1970-es verseny óta szokássá vált képeslapok ezúttal hiányoztak. Bár a BBC készített rövidfilmeket – egy londoni szórakozóhelyre invitálták az előadókat, és az összejövetel vidám pillanatait megörökítő filmeket készítettek – ám a norvég delegáció nem engedte, hogy leadják adásban, mivel a tizennyolc éves norvég énekesnőt többször is alkohol fogyasztása közben mutatta a videó, ami a norvég törvények szerint nem megengedett. Hasonló panasszal élt a svéd delegáció is, és a BBC-nek már nem volt ideje új képeslapokat forgatni. Helyette a dalok között a kamera a közönség sorait mutatta, miközben a zenekar halk zenét játszott.

A szavazás

A szavazási rendszer megegyezett az 1975-ös versenyen bevezetettel. Minden ország a kedvenc 10 dalára szavazott, melyek 1-8, 10 és 12 pontot kaptak. A szóvivők a fellépési sorrendnek megfelelően hirdették ki a pontokat.
A szavazás a fellépési sorrendnek megfelelően zajlott: Írország volt az első szavazó, míg Franciaország az utolsó. A szavazás során öt ország váltotta egymást az élen: az első zsűri után Finnország állt az élen, míg Monaco pontjai után Izrael, Olaszország és Franciaország osztozott az első helyen. Ezt követően a házigazda Egyesült Királyság állt az élen. A görög zsűri pontjai után holtverseny alakult ki a brit és a francia dal között, ezután utóbbi vette át a vezetést és innentől kezdve már végig meg tudta őrizni előnyét. A győztes dal három zsűritől – német, svájci, finn – gyűjtötte be a maximális tizenkettő pontot, éppen feleannyitól, mint a zsűriket jobban megosztó brit dal. A legkevesebb, három pontot, a norvég zsűri adta a győztesnek.
Franciaország akkor rekordnak számító, ötödik alkalommal győzött, azóta viszont egyszer sem. Később Luxemburg és az Egyesült Királyság beállította ezt a rekordot, Írország pedig meg is döntötte.
A francia dal mindegyik zsűritől kapott pontot. Franciaországnak sorozatban másodszor sikerült ez. Az Egyesült Királyság tizedik alkalommal zárta a versenyt a második helyen, és zsinórban a tizenegyedik alkalommal végeztek az első négy hely egyikén.

Eredmények

forrás: wikipédia